A csepp-Kadett maga volt a karácsony

Idén 30 éves az Opel Kadett E, ami azon túl, hogy 1985-ben megnyerte az Év Autója címet, azért is érdekes, mert a rendszerváltozás idejében ez volt az egyik leggyakoribb nyugati autó itthon. Nekünk is volt egy, édesapám taxizott vele, 11 év alatt 440 ezer kilométert tekert bele. Az első nyugati pláne, de maga az autó is óriási dolog volt minden család életében. A bordó Kadett nagyon derekasan megszolgált, családtagként váltunk el tőle. Engedjék meg, hogy pár régi képet felidézve emlékezzek meg a típusról.

Írtam már, hogy a legfogékonyabb gyerekéveimet autós vonatkozásban apukám Kadett Caravanja és anyukám libakaka-zöld Kispolszkija határozták meg. Előbbi 11, utóbbi 12 évig volt a miénk. Akarnak irigykedni? E kettő mellett még másik három autónk is volt a fénykorban, de ezeknek egy idő után már nem tudtunk örülni. A nagymamám akkor 17 éves kombi Trabantját a megromló látása miatt kellett eladni, nagypapám a folyton széthulló bugyikék Daciáját már alig vezette, kétéves koromban sajnos meghalt.

Na de most ne a szomorú, hanem inkább a vidám dolgokra emlékezzünk. Egyáltalán, hogy a jó frászba tudott valaki megvenni egy zsír új nyugati verdát az átkosban? A válasz egyszerű, ha valaki ismeri apukámat és a több kanyarral átszőtt életútját. Legyen most elég annyi, ha leírom, hogy többek között távközlési mérnök és két fontos idegen nyelven is beszél, ráadásul már 30 éve magántaxis. Az nem azt jelenti, hogy hiéna, ők a pályaudvarok mellet vadásznak a mit sem sejtő turistákra. A magántaxi régen azt jelentette, hogy a taxis nem az állami cég (mint a Főtaxi), hanem egy másik cég alkalmazottja. A budapesti taxipiac részleges liberalizációja 1982-ben indult el. Apukám két évvel az indulás után, zöld Ladájával lépett be az akkor már egyéves City Taxihoz, ma is ott dolgozik ezzel a Picassóval.

Sokan elképedtek a szigorú, BKK-féle taxirendelettől. Apukám persze csak legyintett, neki a csitti-fitti Nagypolszkiját akkor azért kellett eladnia, mert elmúlt már 6 éves, ezért nem lehetett már taxinak levizsgáztatni. Így lett a zöld 2103-as 1500-as, ami bár menő kocsi volt, apukám szerint a Nagypókot jobb volt vezetni. A következő karrierlépcső a Pannónia Filmstúdió volt. A filmben, ahogy apukám szokta nevezni, akkoriban az animáció mellett reklámokat, nagyjátékfilmeket és riportokat is forgattak. 5-6 taxisnak adtak állandó munkát, a Lada 1500 volt a belépőszint, a Volga az extra, meg a nyelvtudás. Apukám a némettel került be, az akkor még dübörgő NDK társvállalattól érkezők pesti sétakocsikáztatásán túl egész komoly feladatokat is kapott. Tetézve mindezt azzal, hogy a gépkocsivezető egyben hang és fénytechnikusként is besegített, így szállt ki az országban mindenhová négyfős kis kultúrkommandójukkal.

Szóval a taxi - ha valaki nem röstellt akár hétvégén is fél háromkor felkelni - akkoriban nagyon ment. Annyira, hogy 1986-ban nem tűnt irreálisnak a család összes pénzét beleölni egy gazdaságos munkaeszközbe. Az üzemanyagárak ekkor: benzin literje 20 forint, a gázolaj csak 7, de senki nem szólt, ha a csak színében eltérő HTO-t tankolta az a kevés dízeles. 6 literes fogyasztással és a 3 forintos háztartási tüzelőolajjal kalkulálva a vadonatúj nyugati egy év alatt kihozta magát nullásra. Apukám az akkor kifutó kocka-Passat kombijával kokettált, de az mérhetetlenül drága lett volna, ahogy egy páréves W123-as kombi Mercedes is. Dörzsölt ismerősök akkoriban a hároméves, levetett német taxikra esküdtek, de mindenféle kerülőúton végül egy "olcsóbb" vadiúj autó lett a befutó.

Két kritérium volt csak fontos; mindenképp dízel és kombi kellett. Lehetett volna akár egy Escort is, vagy bármi más, de a család német ismerősének, Erichnek, aki a Messerscmitt gyárban volt mérnök, pár százalékos Opel kedvezménye volt. Hát így lett Opel, amiről két dolgot tudott akkoriban apukám. Azon túl, hogy sosem kop el, az E-vel technikailag gyakorlatilag megegyező D Kadettet hajtók szerint nem volt rossz ez az 1.6-os dízel, és az akkor már működő Hungaroszervizen keresztül volt elviekben alkatrészéllátás is. Igen ám, de nem úgy volt akkoriban, hogy csak kinéztünk egy verdát, aztán megvettük. Erich apukám kérése szerint megrendelt egy teljesen alapfelszereltségű, azaz LS Opel Kadett Caravant. A súlyos dízelfelár mellé semmi egyéb nem fért már bele a családi segítséggel összeadott keretbe.

Apukám egy dologra költött volna, jobboldali külső tükörre, de szerencsére az már az alapfelszerelés része volt. Így nem volt más hátra, hogy az Erich vette 15 ezer márkás autót a Németországban élő unokatestvér papíron apukámnak ajándékozza, majd anyukám, akinek épp volt útlevele, behozza az országba. Az ár plusz a horribilis, 240 ezer forintos (ez 80%) vám együtt 540 ezret tett ki, ami nem vicc, egy öröklakás ára volt. Horror belegondolni, de az akkori viszonyok mellett mégsem volt irreális. Egy év alatt visszahozta az árát, amihez apukámnak 60 ezret kellett vele mennie. Rájött, ez így sok lesz, így a második évben csak 30-at ment vele. Még, hogy nem úr, aki taxis?

A Hungaróban a nagy szakértelem meg a hatalmas "választék" jegyében a Shell remek Rotella nevű olaját javasolták az 1.6 D-hez. Apukám töltögette rendszeresen, egy idő után sajnos már két csere között is. A rendszerváltás után még kapható volt a Rotella, csak a csomagolása változott. Ajánlott kerti gépekhez és mezőgazdasági motorokhoz - állt rajta. Hogy az a jó... Innentől már nem volt kérdés, mi az egyéb kopásoktól eltérően indokolatlan vezérműtengely-csere valódi oka. A VW kortárs 1.6-osához hasonlítva az 55 lóerős Opel blokk hajlamosabb volt a kompresszió elvesztésére, ami így hatványozottan igaz volt. A dízelnél az öngyulladás miatt ez kardinális, nálunk töltött utolsó éveiben télen már nehezen indult emiatt a Kadett.

Hogy mennyire furcsa világot éltünk a kilencvenes években, hogy romlott a forint, és milyen volt a vagyontárgyakhoz fűződő viszony azt jól példázza ez a történet. Anyukám talán 1991 karácsonyra egy ismerőssel Bécsből megvetette a Kadett műszerfalába illő analóg órát. Apukám rég vágyott rá, ezért nagyon örült neki, de közösen megbeszélték, hogy ilyen drága holmikra igazából nincsen szükségük. Szóval a több száz márkás tiktakkost végül eladták és még kerestek is rajta. Mi ez, ha nem abszurd? Az autót aztán 11 évesen 1997 márciusában adták el a szüleim és egy dízel A Omega váltotta, mert akkoriban taxinak az felelt meg talán a leginkább. A Kadett 440 ezerrel az órájában rohadó hátsó sárvédőkkel, teljesen kuka kipufogóval, lemattult dukkóval és a második felújítás után síró motorral a nepper vevőnek jó kiindulási alap volt. A kis Opel, ahogy apukám szóhasználatában a nagyobb Omegától megkülönbözteti, máig az egyetlen új autója volt. Egyszerűségével, kiszámítható és könnyen fenntartható működésével nála ma is hivatkozási alap.

A KEKKH keresője szerint, az utolsó általam ismert, már hárombetűs rendszámával nincs ma forgalomban. Azért az előéletét ismerve ez nem meglepő, 28 éves és borzasztó sokat futott lehet, ha még megvan. Talán, ha 1980 előtt gyártott dízel Merci lett volna, akkor még ma is menne valahol. A megélt legendának kijáró tisztelet ködétől alig látva még hadd idézzem fel, hogy láttam utoljára a Kadettet. 2007-ben végzős középiskolás vagyok, várom a buszt a suli előtti megállóban. Balra nézek és jön A Kadett. A gyári dísztárcsáin, az apukám által feltett dísz- és védőcsíkokkal az oldalán, irreálisan jónak tűnő kondícióban. Nem hittem a szememnek, akkor tíz éve adtuk el. És ha a furcsa egybeesésekből nem lenne elég, a már megénekelt kocka-Mercijével éppen begurult a megállóba apukám. Állok szájtátva, apukám mellém érve lehúzza a villanyablakot. Na fiam, hogy ment a matek témazáró? - kérdezte. Apa, apa! Itt ment el a Kadettod! - mutogattam. Tényleg? Na jól van, most mennem kell a reptérre, majd otthon találkozunk.