60 éves a Citroën, amitől tényleg minden áll leesett
Visszatekintő: 60 éves a Citroën DS
Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!
Mára prémiummárka a DS, de mi nem azt, hanem az igazit ünnepeljük. A harcsaszájút, amitől 1955-ben megfeküdt az egész Párizsi Autószalon.
Kecses, hátrafelé ívelő formája ma régiesnek hat, pedig a maga idejében ez volt a jövő
Az idősebbek harcsaszájú Citroënnek nevezik, újabban már itthon is elkezdték istennőnek hívni. A DS korszakos autó, olyannyira, hogy harmadik lett az 1999-es Évszázad Autója választáson. A Citroën utolsó igazi nagy dobása idén hatvan éves és negyven éve nem gyártják már. A ma nevét hordó prémiumnak szánt almárka helyett mi most cikkünket az eredeti DS így is igen gazdag történetére korlátozzuk. Repüljünk vissza az időben! A második világháború sebeit még mindig magán hordó Európa gazdaságai fellendülőben vannak. A németek megcsinálták a saját gazdasági csodájukat, de Franciaországnak is sorskérdés volt az ipar megerősödése. Szuperszonikus gyorsvonat, saját űrprogram, atomfegyver-arzenál kellettek a nagyhatalmi státusz visszaszerzéséhez.
Irányjelzők a tetőív végén, burkolt kerékív, gazdag krómozás és kétszínű fényezés. A DS a XX. századi modernizmus guruló szobra
Ekkoriban még nem volt egyértelmű a német autógyártás fölénye; az Audi de facto nem létezett, a BMW még a Barokk Angyallal (501, 502) próbálkozott egy kategóriával feljebb, a Mercedes meg a Ponton 220-assal egy jó, de nem annyira izgalmas kocsit tett le az asztalra. Az angolok már az ötvenes években elkezdték egymást aprítani, egyben építeni a később létrejövő félbéna gigavállalatokat (BMC, Rootes), de egy-két kivételtől eltekintve autóik nemigen jutottak el Európa szárazföldi felére. A Peugeot ekkoriban nagyautót nem csinált, a Renault a Frégate modellt 1951 és 1960 között készítette és utána éveket kihagyott, nem véletlenül. A szupertitkos fejlesztések után az akkor még műszakilag önálló, de Michelin tulajdonú Citroën olyat rakott le az asztalra, amivel felesleges is lett volna versenyezni.
Nagyon figyeltek a súlyelosztásra is, így lett a DS orrközép-motoros. 312,5 centis tengelytávjával az ideális sofőrös autó
Az orrmotoros, független kerékfelfüggesztésű, önhordó kasztnis és elsőkerékhajtású Traction Avant technikailag bőven hozta a kor színvonalát, de különálló sárvédős stílusa az ötvenes évekre már végképp idejétmúlt volt. Hiába, a gengszterautó eredetije még 1934-ben jött ki. Nem a németek sajátja, de ezekben a ma már legendásnak nevezhető időkben még nem két év volt egy új modell kifejlesztése. Igaz a második nagy háború is közbeszólt, de a DS esetében 1938-tól 17 évet kellett várni az eredeti gondolattól a megjelenésig. Pierre-Jules Boulanger, a cég akkori vezetője megbízást adott a fejlesztésre, amiből végül a nagy sikerű DS kinőtt. A kocsi mögött álló zsenik: André Lefèbvre, aki a mechanikai tervezésért felelt; Paul Magès, akinek a neve kevésbé ismert, de az ő vezetésével alkotta meg a mérnökgárda a hidropneumatikus rugózást; és végül, de nem utolsó sorban Flaminio Bertoni, aki a formatervért felelt.
1955. október 6-a szerdára esett, aznap láthatta a Párizsi Autószalon közönsége a DS-t. Nevét déesse-nek, azaz istennőnek ejtették és a nyúlánk avantgárd formához illik is ez a megkülönböztetés. A korabeli szakírók rendre hüledeztek a láttán, a konkurencia sem tudott mást csinálni, mint elismerni az érdemeit. A vásárlóknak is átjött az üzenet, még aznap 12 ezer megrendelést kapott rá a gyár, a szalon végéig meg 80 ezer visszaigazolt eladással zártak. Hihetetlen számok. Az istennő istenítése persze itt nem állt meg, elég felütni a korabeli teszteket: nagyon nem is volt mihez hasonlítani az ufószerűen modern kocsit.
Egyküllős kormány, epedás fotelülések, filigrán, két ujjal kapcsolható váltókar odabent. A motortérben meg egy gazdaságos négyhengeres és a rugózás lelke, a hidraulika-rendszer
A már említett hidropneumatikus rugózás lényege, hogy az autó alatt torziós-, vagy spirálrugók helyett gázzal és hidraulikaolajjal töltött "varázsgömbök" vannak, ezek hatására a futás valószerűtlenül lágy és komfortos lesz. Ráadásul a rendszerrel több fokozatban állítható volt a hasmagasság, így rossz úton is könnyebben elment a DS, de a farát leengedve a koffert is könnyebb volt beemelni a csomagtartójába. A rendszer része volt a szervokormány és a félautomata váltó is, amit kuplung nélkül, de kézzel kellett kapcsolni. A DS volt egyben az első nagy szériában gyártott elöl tárcsafékes és fékrásegítéssel is megtámogatott konstrukció, ráadásul nincs is hagyományos fékepedája, egy félgömbforma dudort kell benne taposni. A kocsi kezelhetősége mintaszerű volt és puhasága ellenére is jó volt az útfogása, hála a független kerékfelfüggesztéseknek. Ma az a menő, ha minden karbon; a Citroënnél már 1955-ben gondoltak arra, hogy a kocsi tömegét és tömegeloszlását is javítsák egy üvegszálas műanyag tetővel.
A második széria orra és lámpái bár hasonlóak, de eltérnek a korábbitól. Ehhez lehetett kérni a különálló gyári ködlámpát, a sárga fényszórós harmadikon meg kanyarkövető lámpák voltak
A francia adórendszer és a fejlesztésére szánt pénz elfogyása miatt a DS orrába tervezett léghűtéses, boxer hathengeres helyett vízhűtéses sornégyesekkel készült egész karrierje során. A megjelenésekor a DS 19-est 1.9-es, 75 lóerős motor mozgatta, későbbi alapváltozata 1968-tól a DS 20. Az erősebb változatig 1965-ig kellett várni, a DS 21-est idővel befecskendezéssel is készítették, őt a DS 23 váltotta 1972-ben, aminek legerősebb kivitele 126 lóerőt tudott. Dízelt ekkoriban nem szereltek bele, hiszen a Citroën eredetileg nem készített gázolajos motorokat, a dízelpionír Peugeot meg csak 1974-ben vette át az irányítást. A gyártás húsz éve alatt persze a fejlesztés nem állt meg, 1962-ben jött a második széria módosított orr-részzel, 1967-ben meg a búra alá rendezett négy-, vagy nagy lámpás. Különlegessége, hogy a belső fényszórópárt mozgatva kanyarfényszóróként funkcionált.
Break, Familiale, Safari és Wagon névvel többféle kombi készült, még mentőautó kivitel is létezett. A Chapron kabrió a legdrágább gyűjtői darab, csak 1365 készült
Közben olyan apróságok is módosultak, minthogy áttértek a 12 voltra 1960-ban. Vagy a hidraulikafolyadék, ami kezdetben piros, 1964 után színtelen, 1966-tól meg zöld a gyári előírás szerint. A Prestige (1958), meg a Pallas (1965) luxusverziók mellett megjelent az egyszerűbb és dísztelenebb, kicsit gyengébb változat az ID (1957) is. 1958-tól volt elérhető a kombi, 1961-től meg a csodálatos és drága, emiatt nagyon ritka kabrió, amit szalonból lehetett megvenni, de a karosszériaépítő Henri Chapron munkája volt. Amerikában is árulták és már rég kultautó státuszban van, nem is csak ott. A jenkik kedvéért háromgangos Borg-Warner automata váltó került a kocsiba, az ausztrál piac kedvéért meg légkondicionáló. Az eladások jól mentek, 1967-ben és 1970-ben százezernél is több DS kelt el. Összesen 1,5 millió készült belőle két évtized alatt; ebből 1,3 millió Párizsban, a többi meg Angliában, Ausztráliában, Dél-Afrikában, de még a volt Jugoszláviában is összeszereltek párat.
Fantomas repülő autója, meg a kocsi, ami megvédte De Gaulle elnököt az ellene elkövetett merénylettől. A veteránstátusz mellett ezer sztori (fő)szereplője a DS
A DS-sel egy korszak zárult le a Citroën életében, amit a DS név almárkaként való visszahozásával akart felidézni a PSA konszern. A DS idéntől már önálló brand, így talán még közelebb juthatnak autói a legendás szellemi ős sikeréhez. A DS-t a CX váltotta, tavaly 40 éve, róla írtunk már. Az istennő hosszú életútjába belefért a Monte Carlo-rali győzelem mellett számos filmszerep is.
A harcsaszájú citroen kifejezéssel ebben a cikkben találkoztam először. A DS-t cápának -nyilván a sziluettje miatt- vagy istennőnek – a fracia Déesse szónak megfelelően- szokták nevezni.
Ha módomban állna egy DS és egy „kacsa” állna hobby autónak a garázsomban. Teljesen egyetértek azzal avéleménnyel, hogy a DS újjítása és ötletei megismételhetetlenek. Kis vígasz, hogy két Xantia is volt az AUTÓ-nk. Az utóbbi a 150 LE-s VTI talán a legjobb autónk volt a mostani, megfelelő citrom hiányában egy svéd ekött.
1974-ben francia túristalányok jóvoltából Tokajtól Pestig vezethettem egy DS-t. Nagy élmény volt!
Hihetetlen és tényleg lenyűgöző, főleg úgy, hogy nálunk akkor milyen autók voltak akarom mondani lettek Szocreál… Amiről azt hittem, hogy csupán egy „nemrégi” találmány a kanyarkövető lámpa, nos azt a Citroen 1967-ben a DS-ben már alkalmazta a búra alá rendezett négy-, vagy nagy lámpás – a belső fényszórópárt mozgatva kanyarfényszóróként funkcionált. Nekem a Xantia tetszett annak idején, de most egy C4 Cactus Clone-ra beneveznék 🙂
Egyáltalán nem vagyok sem Citroen, sem francia autó mániás, de a DS szerintem minden idők legeredetibb formájú autója. Könnyen lehet, hogy talán soha, senki nem fog még egyszer ilyet alkotni. Egyszerűen zseniális ez a magától értetődően egyszerű, ugyanakkor elegáns, mindazonáltal azonnal megjegyezhető, és könnyen felidézhető, de mégis teljesen egyedi forma. Imádom!