50 éves a Pininfarina keze nyomát viselő Peugeot kupé és kabrió

Amikor egy olasz formatervező rajzol francia autót - Peugeot 504 kupé és kabrió

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!

Többnyire jól sül el, amikor Sergio Pininfarina tollat ragad. A Peugeot-val különösen jól megértették egymást, ami a francia márka történetének legszebb autóit eredményezte.

Nem véletlenül szólt oly nagyot a Peugeot e-Legend tanulmányautó, amikor tavaly bemutatták a Párizsi Autószalonon. Az egyedi gépezet ugyanis hordozott magában nem csekély retro kisugárzást is, sőt, nem titkoltan az 504-es kupé kései leszármazottjaként is tekintenek rá. Már magát az 504-es limuzint is érdekes vonalakkal rajzolták meg, azonban a sikere nem csak ebben rejlett. A tágas családi autónak tervezett, igényes futóművel megalkotott modell a világ minden pontján ismertté tette a márka nevét, tartóssága és sokoldalúsága legendásnak számított. Ráadásul a márka történetében ez a típus kapott először európai Év Autója díjat, amit aztán még öt díj követett napjainkig, így a Peugeot a második helyen áll az örökranglistán. Egy évvel az 504-es bemutatása után, tehát 1969-ben aztán lapot húzott a gyár 19-re, és leleplezték az 504 Coupé és Cabriolet modelleket, amelyek a strapabíró műszaki tartalmat még csábítóbb vonalakkal tálalták.

A Peugeot az ekkor már hagyományosnak számító partnerét, a Pininfarinát kérte fel a látványos duó megrajzolására. Ahogy Sergio Pininfarina fogalmazott: [i]Ami a személyes kapcsolatokat illeti, legyen szó minőségről, fejlesztésről vagy együttműködésről, a Peugeot és mi régóta tökéletesen megértjük egymást.

A két cég először a 403-as és 404-es modellcsaládok kapcsán dolgozott együtt. Az utóbbiból a hatvanas évek elején már készített kupét és kabriót a formatervező stúdió, ám akkor megőrizték az alapmodell meghatározó vonásait. Az 504-es esetében már bátrabban merészkedtek messzebb a szedán formájától. Kecses, légies idomok, könnyed arányok és előremutató részletek jelentek meg az újdonságon. Még napjainkban is divatosnak tűnik a kupé és a kabrió sziluettje, ahogy az osztott első fényszórók is, a hátsó lámpatestekről nem is beszélve. Utóbbiak ugyanis a modern Peugeot-k meghatározó stíluselemei most is. A lendületesen megrajzolt három függőleges, finoman döntött szegmensből álló „oroszlánkarom” lámpákról van ugyanis szó. A könnyed megjelenéshez alaposan „megvágták” a tengelytávot (274 helyett 255 cm) és a karosszériahossz is rövidebb (447 helyett 436 cm) lett. A sportos stílus kedvéért a tervezők lemondtak a szedán tágas hátsó üléssoráról, de azért négyüléses maradt az autó. Az utastérben teljesen átdolgozott műszerfalat kaptak a kétajtós modellek, a kesztyűtartó és a légbeömlők egyaránt a panel tetejére költöztek, az időmérő óra pedig az utastér hossztengelyébe került. Ugyanakkor a tervezők nem követték el azt a hibát, hogy futurista megoldásokkal idegenítsék el a vevőket. Kétküllős kormánykereket tekerhetett a sofőr, amelynek közepén látványos oroszlán embléma díszelgett, amit egyébként, ma is szívesen látnánk, de jelvényből jutott a váltókar fölé is. A karosszériákat a Pininfarina műhelyében, az Alfa Romeo Spider szomszédságában építették, majd Sochaux-ba szállították, ahol helyére kerültek a mechanikus elemek. A futómű elöl az akkoriban rendkívül modernnek és igényesnek számító MacPherson rendszerű, hátul csatolt lengőkaros volt, mindkét tengelyen kanyarstabilizátorral. Komoly megoldásnak számított a modell fogasléces kormányműve is, valamint a négy tárcsafék. Az igényes komponensek, a kiváló gyártási minőség és persze a Pininfarina presztízse magasra srófolta az árakat, hiszen a Coupé messze a kor legdrágább Peugeot modellje volt (érdekes módon a kabrióért valamivel kevesebbet kellett fizetni).
Hirdetés
A modellpáros a felső tízezer köreiben is népszerűvé vált. Egy monacói diplomata például kéttónusú fényezéssel rendelte meg kabrióját és a Chapron karosszériaépítő műhellyel elegáns keménytetőt terveztetett hozzá. Ez utóbbira alighanem gyári extraként is lett volna kereslet, még inkább arra a shooting brake kivitelre, amelyet a Pininfarina 1971-ben (a hasonló formátumú Volvo 1800 ES előtt egy évvel) mutatott be formatanulmányként. A lehajtható hátsó üléssorral és nemesfa csomagtérpadlóval felszerelt 504 Break Riviera végül nem került sorozatgyártásba, de már az elképzelés jól érzékeltette, milyen lehetőségek rejlettek a Peugeot korabeli csúcsmodelljében. Miközben a dizájn a prémium szegmenst idézte, a hajtásláncok terén józanságot mutatott a Peugeot, és ragaszkodott a szedán jól bevált, megbízható benzinmotorjaihoz. A gyártás első évében a mechanikus befecskendezős, nyomórudas, 1,8 literes, 103 lóerős benzinmotor állt rendelkezésre, négyfokozatú manuális sebességváltóval. 1970 végén érkezett a kétliteres, négyhengeres benzinmotor, alig nagyobb teljesítménnyel, ám érezhetően megnövelt nyomatékkal, ami hajszál híján 180 km/óráig gyorsította az alig több mint 1,1 tonnás kupét. Ez nem csak az átlagos vásárlók számára volt bőségesen elegendő, hanem például Enzo Ferrarinak is, aki három éven át járt 504-essel. A Commendatore régi rajongója volt a Peugeot-nak, a hatvanas években egy 404-es, majd egy 504-es szedán volt a személyes szolgálati autója. A Peugeot 1974-ben átfogó modellfrissítést hajtott végre a modellpároson. Sokak bánatára leegyszerűsítették az első és a hátsó lámpatesteket. Emellett barokkosabb, faborítású műszeregységet építettek az utastérbe. A kétliteres motort egy 2,7 literes, 138 lóerős, dupla karburátoros V6-os benzinmotor váltotta, bár közkívánatra a négyhengeres erőforrás 1978-ban visszatért a kínálatba. Ezzel párhuzamosan a V6-os erősebb és takarékosabb lett, köszönhetően az új befecskendezőknek és az ötfokozatú kézi sebességváltónak. A nyolcvanas évektől fényezett lökhárítóval, könnyűfém keréktárcsákkal, valamint újfent átdolgozott műszeregységgel került forgalomba a Coupé és a Cabriolet. Habár a gyár nem kifejezetten sportautónak szánta a Coupét, az végül versenyautóként is a mennybe ment. Az 504 szedán a hetvenes években az európai és afrikai ralik hőse volt, de az évtized végén kecsesebb fivére vette át tőle a stafétabotot. Nem azért, mert a kupé jobban mutatott a győzelmi dobogón, hanem azért, mert a szedán kétliteres, 170 lóerős motorjának hegemóniáját kezdték megingatni a versenytársak támadásai. A Coupé 2,7 literes V6-os erőforrásában azonban bőven akadt még tartalék. A mérnökök előbb 225, majd 250 lóerővel „ajándékozták” meg a gyári pilótákat. 1977 és 1981 között számos futamgyőzelem fűződött a kupé nevéhez, köztük minden idők egyik legdrámaibb diadala. Az 1978-as Safari ralin két szedánt és három kupét állított rajthoz a Peugeot, ám a szerencse egymás után pártolt el a párosoktól. Hamarosan egyetlen 504-es: Jean- Pierre Nicolas és Jean-Claude Lefèbvre kupéja volt már csak versenyben, ők azonban stabilan vezettek a mezőny előtt. A rali utolsó napján azonban súlyos balesetet szenvedtek: autójuk egy karambolt követően nekihajtott egy kőfalnak, majd felborult. A nézők villámgyorsan talpra állították az autót és zsineggel kötözték vissza a leszakadt karosszériaelemeket.

Amikor azonban Nicolas újra útnak indult, kiderült, hogy nagyobb a baj, mint hitték: kilyukadt a hűtő, és a megrongálódott orr esélyt sem adott a cserére. Az utolsó talpon maradt Peugeot-ként azonban eszük ágában sem volt feladni a versenyt, így mindent egy lapra feltéve nekivágtak a célig hátra lévő, több száz kilométeres távnak.

Minden ellenőrzőponton csordultig töltötték a rendszert vízzel, és imádkoztak, hogy a V6-os kibírja a következő szakaszt. A csapatnak valójában nem volt más célja, mint emelt fővel, méltóságteljesen célba érni – már amennyire a betört oldalablakokon beáramló por és víz hatására sártengerré váló utastér ezt lehetővé tette. Meglepetésre azonban a borzalmas állapotban levő Peugeot Coupé nem csak, hogy teljesítette a távot, de még növelni is tudta előnyét, így végül a franciák léphettek fel a dobogó legfelső fokára. A kétajtós 504-esek ma ritka kincsnek számítanak a gyűjtők körében. Egyrészt azért, mert összesen alig több mint 30 ezer darabot adtak el belőlük – ennek több mint kétharmadát zárt karosszériával – másrészt mert pont a kis darabszám miatt számos egyedi alkatrészt építettek be az autókba, amelyek ma már nehezen fellelhetők. A veterán aukciókon azonban időről időre feltűnik egy modell. Egy lepukkantabb példányhoz már tízezer euró körüli áron hozzá lehet jutni, azonban egy szebb állapotú autóért akár háromszor, négyszer ennyit is elkérhetnek.
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

Vélemény, hozzászólás?