300 millió forint a tragikus sorsú Austin versenyautóért

1955. június 11-e fekete napként vonult be az autósport történetébe. Aznap rendezték a Le Mans-i 24 órás versenyt, melyen megtörtént minden idők legtöbb halálos áldozatot követelő versenybalesete, és amely jelentős változtatásokat indított el a pályák biztonságát tekintve.
A baleset részese, egyesek szerint okozója volt a fiatal brit Lance Macklin Austin-Healey S100 versenyautója, mivel az ő lekörözése közben történt a tragédia. A balesetet követően Macklin Austinja egy évig a francia rendőrségnél állt, majd megjavították és eladták. Az utóbbi pár évtizedet ugyanannál a tulajdonosnál töltötte, aki most árvereztette el a Bonhams nevű aukciós cégnél az autót, ahol végül 843 ezer fontot, azaz körülbelül 300 millió forintot fizetett érte az aukciót megnyerő licitáló.

A baleset története
A Mercedes abban az évben mutatta be új 300 SLR típusú versenyautóját, melynek egyik fő különlegessége szuperkönnyű, Elektron névre hallgató magnézium-karosszériája volt, mely mind az acélnál, mind az alumíniumnál jóval könnyebb anyagként jelentősen javította az autók menetteljesítményét. Fő riválisuk, a Jaguar D-Type nem rendelkezett ilyen könnyű kasztnival, viszont ellentétben a vetélytársakkal, ők már akkor tárcsafékkel szerelték fel versenyautóikat. A Le Mans-is pálya építése (1923) óta szinte változatlan formában fogadta a versenyzőket és nézőket, pedig a kezdeti időszak 100 km/h-s csúcssebességével szemben az akkori versenyautók már a 300 km/h-s tempót is elérték a hosszú egyenesekben, viszont nem volt bennük biztonsági öv, mivel a versenyzők azon az állásponton voltak, hogy balesetnél jobb kiesni az autóból, mint beszorulni vagy bennégni.
A verseny hatalmas tusával indult, a top csapatok már az elejétől ott furakodtak az első helyeken, köztük a Mercedes 49 éves pilótája, a francia Pierre Levegh. A 35. körben Levegh a versenyt vezető Mike Hawthorn Jaguar D-Type-ja mögött haladt, mikor a jaguaros az angol Lance Macklin lassabb Austin-Healey 100-asának megelőzése közben kicsit késve észlelte, hogy csapata tankolásra a boxba hívja. Hawthorn beletaposott a fékbe, a tárcsák nagyot haraptak, nagyobbat, mint a mögöttük haladó dobfékei. Hawthorn miatt az épp megelőzött Macklin vészfékezésre kényszerült, balra húzódva megpróbálta kikerülni a Jaguart, de elvesztette uralmát az autó felett, nem észlelve a mögötte haladó két mercist, Levegh-t és az őt üldöző Juan Manuel Fangiót. Levegh-nek már nem volt ideje reagálni az eseményekre: körülbelül 250 km/h-s sebességgel felcsúszott Macklin áramvonalasan kialakított, lejtős farú Austinjára, majd a levegőbe emelkedett, és a pálya bal szélén található elválasztó falnak csapódott.
Levegh autója a nagy tempó miatt a becsapódás következtében szaltózni kezdett, s egymás után szakadtak le és csapódtak a közönség soraiba alkatrészei. A motorháztető, az első felfüggesztés és a motorblokk is a nézők közé repült, Levegh pedig az autóból kiesve és földnek csapódva rögtön életét vesztette. Fangio éppen hogy el tudta kerülni az ütközést, míg Macklin autója a boxutca faláról a szemben levő szalagkorlátnak csapódott, és még egy néző halálát okozta, de a versenyző sérülések nélkül megúszta a balesetet.
Itt azonban még nem volt vége a tragédiának. A repkedő darabok között a Mercedes benzintankja is kiszakadt, a felgyulladó üzemanyag pedig lángokba borította a szokványos fémeknél jóval alacsonyabb gyulladáspontú Elektron kasztnit. A fehér lángnyelvek a tömeget is elérték, és még rosszabb lett a helyzet, amikor megérkeztek a tűzoltók, és megpróbálták vízzel eloltani az autómaradványokat: ezt követően korabeli beszámolók alapján még órákig égett a roncs. Összesen 83 néző és a versenyző Pierre Levegh vesztették életüket a baleset folyományaként, további 120 ember szenvedett sérüléseket a repülő roncsdarabok, illetve a tűz következtében.
Jól mutatja a korabeli állapotokat, hogy a versenyt a szörnyű baleset ellenére tovább folytatták, bár a hivatalos álláspont szerint azért, hogy a pályát nagy tömegben elhagyó nézők ne lassítsák le a mentők érkezését. Levegh váltótársa, az amerikai John Fitch kérésére villámgyorsan, még a verseny alatt összeült a Mercedes vezetősége, akik nyolc órával a baleset után meghozták döntésüket, és visszavonultatták akkor vezető helyeken haladó autóikat a versenyből. A Jaguart is megkeresték, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de a Frank "Lofty" England által vezetett csapat továbbment, és megnyerték a versenyt. A díjkiosztón ugyan nem ünnepelt a győztes Hawthorn-Bueb páros, de a versenyt követő újságcikkek így is meglehetősen lenéző kritikákat fogalmaztak meg velük kapcsolatban. Az esetnek számtalan következménye lett a következő évtizedek autósportjának szempontjából.
A hivatalos vizsgálat versenybalesetnek minősítette a történteket, így egyik csapatot vagy versenyzőt sem tették bűnbakká, helyettük a pályát hibáztatták, és a biztonsági előírások hiányát állapították meg, minek következtében Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban, Németországban és más országokban több évre betiltották az autóversenyzést.
Az 1955-ös bajnokság még lement, a győztes a Mercedes lett, de év végén visszavonultak a versenyzéstől, és egészen az 1980-as évek elejéig nem is képviseltették magukat gyári csapattal. A Jaguar is visszavonult, és több mint harminc évig nem indítottak versenyautót Le Mans-ban, ahogyan két versenyző, Fangio és a jaguaros Norman Dean sem versenyeztek többet a tragédia helyszínén. A Le Mans-i pálya nagy lelátóját és boxait ledózerolták, és csak később, megfelelő távolságokat tartva építették újjá.
Az esetről Christopher Hilton, Le Mans '55 - The crash that changed the face of motor racing (Le Mans '55 - A baleset, mely megváltoztatta az autósport arcát) címmel írt könyvet, korabeli illusztrációink is ebből származnak. [/keret]