Tökéletesnek fejlesztett – 30 éves a Mercedes-Benz W 140

A presztízsért vívott harcban úgy tűnt, hogy a Mercedes alulmarad a ’80-as évek végén. A BMW 1986-ban bemutatta az új 7-est a világháború után készült első tizenkéthengeres benzinmotorral, amire a Mercedesnek válaszolnia kellett, ha a csúcson akar maradni. Az új Mercedes limuzin fejlesztését 1981-ben már elkezdték és az évtized végén tervezték bemutatni, ám a BMW lépése miatt visszahátráltak. Az S-osztályban ugyanis nem készült volna el az új V12-es a bemutatóra, csak később, a demonstráció miatt viszont erre szükség volt. Wolfgang Peter, a Mercedes vezető fejlesztője halasztást kért az új csúcsmodell bemutatására, amit végül csak 1991-ben ejthettek meg. A csúszás rengeteg plusz költséget jelentett, valamint a plusz évek alatt további felszereltségekkel rukkoltak elő, amik még többet jelentettek.

A W 140 fejlesztésének költsége megközelítette az egymilliárd dollárt, de a gyártó presztízsének mindenképp jót tett.

Annyit költhettek a fejlesztésekre, amennyit akartak, sokak szerint a W 140-es a mérnökök Mercedese, mivel minden ötletüket megvalósíthatták rajta.

Nem igazán foglalkoztak a költségekkel, csak a fejlesztés vége felé realizálták, hogy ez minden eddiginél komolyabb kiadás, Wolfgang Petert a bemutató után el is bocsátották miatta. A soha nem tapasztalt mértékű fejlesztési költségek ugyanakkor a Mercedes addigi és sokak szerint máig is a legkomolyabb modelljét eredményezték. A W 140-nel számos ponton mutatták meg a mérnökök, mire képes az autóipar, ha a költségekkel nem kell foglalkozniuk. Biztonság, kényelem és mechanikai elemek terén is mérföldkőnek számító extrákkal szerelték fel az új luxuslimuzint, ami a kategória királyává emelte az S-osztályt 30 évvel ezelőtt. A külsőért Bruno Sacco felelt, aki a Jaguar XJ40 és a kor 7-es BMW-jéből kiindulva egészen egyedi formatervet rajzolt a W 140-nek. Kétféle hűtőrácsot rajzolt hozzá, hogy megkülönböztethetőek legyenek a nagyobb motorral szerelt kivitelek. A formavilág elegáns és fölényes, mintha az ihletet adó autókat épp ellenpéldaként használta volna fel, sikerült könnyen felismerhető és maradandó, hosszan tartóan tekintélyes formát adni az új csúcs Mercedesnek. A hatalmas karosszériát kétféle hosszal tervezték, SE és SEL jelöléssel látták el őket. A fejlesztések során számos olyan extrát terveztek, amiket a sztenderd elektronikai megoldásokkal már nem lehetett volna biztonsággal üzemeltetni. Az S-osztályban már CAN BUS rendszert alkalmaztak, melyen az összes elektronikai felszerelést egy rendszeren belül tudták irányítani közös fedélzeti elektronikával.

A késleltetett bemutatásra főleg a V12-es motor elkészítése miatt volt szükség, ám a nagyobb teljesítmény a biztonságot is megkérdőjelezte.

A plusz időt nagyteljesítményű fékrendszer fejlesztésére is fordították, amit a V8-as és V12-es modellek esetében alkalmaztak. A V12-es 600 SE és 600 SEL modellek voltak a legfontosabbak a bemutató szempontjából. A 6,0 literes tizenkéthengeres motor 408 lóerőre képes, a kétajtós kupéban pedig AMG csomaggal is elérhető volt a sportrészleg optimalizálásával, 445 lóerővel. Az AMG 7,3 literes verziót is készített a V12-es limuzinból 532 lóerővel, az S 73-ból csupán 112 darab készült, mindegyik fekete színben. 1991-ben több felszereltség is forradalminak tekinthető, ilyen az adaptív futómű, valamint a finom működésű és elegáns megérkezést lehetővé tevő soft close ajtózárás, apró villanymotorok húzták be az ajtókat egy kattanás után. Dupla lengőkaros első futóművét egy bölcsőhöz erősítették, melyen keresztül a legapróbb rezgések sem jutnak el az utastérig. Emellett zajszigetelés szempontjából is a legtöbbet hozták ki belőle, dupla első üvegezést kapott, de akár golyóálló üvegekkel is rendelhető volt, valamint a teljes páncélozott kivitel Pullman karosszériával is elérhető volt hátul négy üléssel. Bemutatásakor érdekes extrákkal tették könnyebbé a használhatóságát, a korai parkolássegítő-rendszer például az autó sarkain teleszkóposan kiemelkedő pálcákat jelentett, de a csomagtérajtó fogantyúja is behúzódott induláskor, hogy ne koszolódjon össze az út során. A ’90-es évek közepén komoly fejlesztések történtek, a parkolópálcákat ultrahangos szenzorokra cserélték, megérkezett a kipörgésgátló, a forradalminak számító szintszabályzós futómű, a xenon izzók, az oldallégzsákok és az automata ablaktörlő is. Elektromosan állítható tükrökkel, változó áttételezésű kormányművel, 12 irányban elektromosan állítható és memóriás ülésekkel, kétzónás, a hosszított kiviteleknél négyzónás klímával, valamint utóbbinál hátul is fűtött ülésekkel fokozták a sofőr és utasai kényelmét.

Korabeli szemmel komoly technológiának számított, hogy 1996-ban az SEC kupéban megjelent az első GPS alapú navigációs rendszer, ma pedig meglehetősen ironikusnak tűnik, hogy Auto Pilot System névre keresztelték.

Motorok terén a legfontosabb mindenképp a Mercedes első V12-ese volt, ami a presztízsértéket jelenti, a vásárlók szempontjából viszont elérhetőbb volt a 4,2, valamint 5,0 literes V8-as 278-320 lóerő közötti teljesítményszintekkel, az M 119-es kódú motorok pedig a W 140-es teljes gyártási periódusában elérhetőek voltak. Soros hathengeres benzines motorok jelentették a belépő szintet, ugyanakkor a W 126-ból örökölt 3,5 literes, hengerenként kétszelepes turbódízel motor is elérhető volt 1995-ös nyugdíjazásáig, helyére a 3,0 literes új fejlesztésű 24 szelepes hathengeres dízel került 170 lóerős teljesítménnyel. A soros hathengeres benzinmotorokhoz még ötfokozatú kézi váltót csatolt alapból a gyártó, de kérhető volt négy- és ötfokozatú automata is, a dízelekhez és a nagyobb benzinesekhez pedig mindenképp automata váltó járt. A W 140-es S-osztályba sosem került 4Matic összkerékhajtás, a W 124-ben bemutatott rendszer először csak a W 140-es utódjaként érkező W 220-ba került opciós extraként az S-osztályok közül. A W 140 elektronikai rendszere számos további fejlesztésnek is lehetőséget adott, a márka első önvezető rendszerét is egy 500 SEL-en tesztelték. Egy számítógép kezelte a kormányzást, a gázpedált és a féket két széles látószögű kamera képe alapján. A rendszert 1994-ben élesben tesztelték valós forgalomban, ahol 1000 kilométert tettek meg vele egyhuzamban, sávtartásra és sávváltásra is képes volt 130 km/h-s tempó mellett. Az S-osztály modellmegjelölése 1993-ban változott, az S a motorméretet jelölő szám elé került, így a kupék esetében meglehetősen kevés az SEC jelölésű, kétajtósból összesen 26 022 darab készült. A sindelfingeni gyártósorról legördült 406 717 limuzinból alig több mint 28 000 példányt rendeltek dízelmotorral, egy ilyen presztízsmodellt a legtöbben benzinmotorral választottak. Egyrészt a dízelt sokan idegennek tartották a kategóriában, másrészt sokak számára fontos volt a sebesség, az 500 SE 7,0, a V12-es pedig 6,3 másodperc alatt gyorsult fel 100 km/h-ra, ami bizonyos ügyfélkör számára életbevágó pár másodperc is lehetett. A tehetős üzletemberek, politikusok és közszereplők mellett alvilági személyek körében is népszerű választás volt a W 140 új és használt korában is. 30 éves korára a jó állapotú, pláne V12-es 600 SE és SEL, vagy S 600 és S 600 L modellek kimondottan ritka és keresett példányok, de már csak egy megkímélt V8-asra is sokan vágynak, viszont még a törődést igénylő darabokba is több millió forint a beugró, míg kisebb motorral akár 900 ezer forintért is találhatunk már W 140-est a Használtautón.