Start Historic 2010 – navigáltam az éjszakában

Normális ember péntek éjfélkor egyik oldalról a másikra, a veteránautós meg az ügyességi pályára fordul. Legalább is azok a veteránosok, akik beneveztek a néha kissé formabontó versenyeket rendező Historic Racing éjszakai futamára, a Start Historic-ra. Az öreg autók egészségét féltők megnyugtatására, ezeken a versenyeken nem a gyorsaság számít, hanem az itiner szerinti útvonalat kell megtalálni, percre pontosan a megadott időpontokra kell az időellenőrző állomásokra megérkezni, nomeg mindezeken felől ügyességi feladatokat kell a kiírt időre teljesíteni, minden 1/100-ad másodperc késés, vagy korábbi befutás egy hibapontot jelent. Szóval vezető és navigátor összehangolt, pontos munkája, jó stopperóra, meg egy nagy adag szerencse kell a jó eredményhez. Ehhez az éjszakai bulihoz ezer éves barátomat, Sanyit hívtam versenyzőtársnak, és a megfelelő járművet is ő hozta a Citroen DS személyében. Mivel Sanyi aznap már 12 órát vezette a mentő rohamkocsit, jól meg is egyeztünk, először ő vezet, aztán ha fáradna, majd én átveszem a kormányt. Na persze! Ahogy az érdi rajtnál megkaptuk a menetleveleket meg az itinert, Sanyi arckifejezéséből azonnal világossá vált: ő ezeken még 12 óra alvás utáni aggyal sem igazodna ki. Elkezdtem hát kiszámolni az érkezési időpontjainkat, és belém hasított a felismerés, a szervezők jól megkeverték a lapokat! „Normális” versenyeken ugyanis az 1/100-as feladatok (egyszerűen fogalmazva) egy néhány másodperces szlalomozást jelentenek, az óra a feladatra belépéskor indul, a kilépéskor áll le. De nem a Start Historic-on! Itt mind a negyvennyolc időmérő kapu egy-egy 1/100-as szakasz befejezését jelenti, magyarul van egy indulási időnk, és mondjuk 264 kilométer pilisi bolyongás után, 284 perc 45 másodperc elteltével a dobogókői leágazásnál kell század másodperces pontossággal áthajtanunk. Szerinted? ! A helyzetet súlyosbítandó kiderült, Sanyi mechanikus stopperével igencsak nehéz lesz az eltelt félórákat számon tartani, így globális etalon-időnek maradt a telefon stoppere… Szóval, miközben számolgattuk az időket, böngésztük az itinert, kötöttük fel a gatyát, sorra jöttek a versenyzőtársak. Szerencsére jó sok veterános ismerős mellett befutottak a hozzám hasonlóan veteránfertőzött újságíró kollégák, furcsa véletlenként mind BMW-vel: Féjja Úr az Origótól az E30-assal, Vályi Pista a Totálcártól E28-assal, és bedübörgött Marques über-E12-ese is. Ráadásul a Historic Racing szűken vett szervezői csapatát Simon Laci barátom, illetve családi- és baráti köre alkotta, így aztán egész jó kis társasági összejövetel ígérkezett. Kis versenyzői eligazítás – Mekler László főrendező ismertette a főbb tudnivalókat, de lélekben láthatóan már az éjszakai országutat rótta, hiszen éjfélkor ő maga is nekivágott az 1-es rajtszámú autóval. És pontosan ez az autó volt az, amely visszavonhatatlanul szimpatikussá tette ezt az egész éjszakai tekergőzést. Voltam már elég olyan veterános rendezvényen, ahol –hogyan is fogalmazzak finoman –a kivagyiság, a rongyrázás uralta a hangulatot. Ezzel szemben itt az 1-es rajtszámú autó nem nem a „főnök” valamelyik álomautója volt (van neki elég, elhiheteik…), hanem egy zsír 850-es Fityóval! Sokan vagyunk így ezzel, hogy nem egy sztenderd veteránra vágyunk, hanem ifjúkori autó-álmunkat igyekszünk megvalósítani, vagy éppen első, imádott, de rég elpusztult autónkhoz hasonlót keresünk, vagy építünk. Tesszük ezt az adott autó általános megítéléstől teljesen függetlenül. Számomra ez az érzés a legszebb az egész veteránozásban.
A rajtunkig még volt időm körbe vizslatni a kocsikat, Zsigulitól, sőt Trabant Tramtól az Alfa Montreálig szép mezőny gyűlt össze. Kicsit meglepődtem persze a Lancia Integrale vagy a 124-es Merci kabrió láttán, de a nagyvonalú rendezők szerint (megfelelő nehezítő-pontszámszorzó alkalmazásával) fiatalabb hobbiautók is elindulhattak. Bevallom, nálam azért a Smart már szétfeszítette a kereteket, persze az igazat megvallva nekik a zötyögő-bólogató kis dobozban fárasztóbb útjuk lehetett, mint nekünk az istennői repülőszőnyegen… Éjfél után 19 perccel azután végre nekivágtunk a Pilisen-Börzsönyön két kis szlovákiai kitérővel tekergő útvonalnak. Két gomb egyidejű lenyomása persze nem sikerült, így a pontosan elindult mechanikus stopper, és a másfél másodpercet késő telefon idejéből már össze lehetett rakni a pontos időt. Az első néhány időellenőrzőnk még egészen jól is sikerült, de a szentendrei és a visegrádi különpróbák kiradíroztak minket az élbolyba esélyesek listájáról. Rutintalanul ugyanis később behozhatatlannak bizonyult perceket töltöttünk el az itinerben felsorolt, lefényképezendő helyek becserkészésével. Így azután a transzpilisi hajtűiben hiába zavarta Sanyi szorgalmasan a durva bánásmód ellen billegéssel és dőléssel kétségbeesetten tiltakozó istennőt, a hátra lévő időinket percekkel késtük le, mindegyikért külön-külön bekasszírozva az ötszáz maximális büntetőpontot. Ahogy egyik-másik versenyzőtársat láttam elsuhanni az itinert fejlámpa fényében silabizáló mitfahrerrel, rájöttem, a külső szemlélők a versenyünkből alighanem annyit érzékelhettek, hogy ufók lepték el az utakat, akiknek egész emberi ábrázatuk van ugyan, de a homlokuk világít. És nyilván megcsúszott az időgép, hiszen erre a bevetésre harminc-negyven évvel ezelőtti kocsikkal furikáztak. És ha már az ufóknál tartunk, bizony a Citroen DS ötvenöt évvel ezelőtt valóban földönkívülinek számított az autók között. Volt időm elég az oldalablak és a szélvédő tökéletes összesimulását megszakító, alig ujjnyi vastag a-oszlopot bámulni, amit nyilván sűrű bocsánatkérések közepette tettek oda a tervezők, amikor kiderült, mégsem sikerül csak úgy lebegtetni a tetőt a kocsi fölött. És akármerre tekintek, egyetlen olyan alkatrésze nincs a Citroen belterében, ami jobban hasonlítana autóalkatrészre, mint a korabeli sci-fi mozik űrhajóinak berendezésére. De nem csak a DS formabontó formájából sugárzik ma is a magabiztos kívülállás! A hidropneumatikus felfüggesztés ma is lenyűgöző, szinte felfoghatatlan, ahogyan ez az autó kerekeit ki-be húzogatva átlépegeti az úthibákat, mintegy átlebeg az úthibákon.
De az időgép aztán valóban meg is csúszott, hihetetlenül hamar elrepült a néhány óra. Egy alak a falusi kocsma előtt hadonászva-ordítozva bíztat –uramisten, mindjárt öt óra, már hajnalodik! (Ez a fószer MÉG ébren van, vagy MÁR részeg?) Pár órával később Sanyival józanul, mégis módosult tudatállapotban értünk Pesten célba. Ahogyan a DS lebegett az út fölött, úgy emelkedtünk felül a mindennapok érdes, rázós útjain, gondjain, és adtuk át magunkat valami más, különleges élvezetnek. Aki még nem vezetett, vagy koncentrált végig egy éjszakát, nem vett részt hasonló versenyen, és nem fogja meg egy veteránautó hangulata, annak persze hiába is verem itt a billentyűket. Aki meg tudja miről beszélek, annak meg mit magyarázzam tovább? Szóval, már csak annyi, köszönet a Historic Racing csapatának a versenyért, és Sanyinak a DS-ért!