Időutazás a BMW-vel – vissza is, előre is

A BMW-k iránti szeretetem kiskoromból gyökereztethető. Az első autó volt, aminek megismertem a hangját, mikor gyerekként kiértünk a hungaroringi versenyekre. Amikor hallottam a sorhat ordítását, tudtam, hogy épp a nagytúrának van edzése. Ez a szeretet tovább fokozódott, mikor mélyebben megismertem a drift-világot. Itthon BMW nélkül nincsen, és nem is lenne drift. Legalábbis kezdő autónak szerintem nincs jobb választás, főleg ha a pénzügyi oldalt nézzük. Ezek tudatában nem csoda tehát, hogy hatalmasat dobbant a szívem, mikor megtudtam: rengeteg BMW kerül a kezem alá egyetlen nap alatt. A lehetőséget a hazai BMW-képviseletnek köszönhetem, akik az általuk főszponzorált Balatonfüredi Concours d’Elegance oldtimer rendezvény előprogramjaként egy különleges élménnyel készültek. A túra Budapestről indult, ahonnan BMW és Mini modellekkel autóztunk a Balaton-felvidékre.
Első nekifutásra a vadiúj Mini Cooper S kabrió jutott, hogy társammal letudjuk a kilométereket. Legalábbis így gondoltam elsőre, aztán kiderült, hogy nem csak letudni fogjuk az utat, hanem élvezni is minden egyes méterét. Nagyon ment a maga kis 192 lóerős 2,0 literes négyhengeresével, 100 km/h-ig még a szél ellen is szuperül védett. A kis Mini felkészített minket a kabriós élményekre, annak minden előnyével és hátrányával. Amikor szembejön 90-nel egy kamion, és a ponyvájáról minden kosz a nyakunkba hullik, az nem olyan jó, de hozzátartozik a kabriózáshoz. Ritka ma már az ennyire aranyos, definiálható és egyedi autó. Ahogy a kanyarok egyre élesebbek, a dombok egyre magasabbak lettek, a magasabb részek mögött pedig megjelent valami kék, amit a Balatonnak hívnak, mi is éreztük, hogy közelítünk célunkhoz.
A köztes célt jelentő Liszkay kúria egyszerűen gyönyörű volt, a végeláthatatlan szőlőtőkék előtt pedig 3 gyönyörű klasszikus BMW vonzotta a tekintetet. Plusz 1, aminél lehidaltam. Egy tökéletes állapotban levő E30 M3-as feszített a fehér kavicson, és - párom nehogy olvassa - szerelmes lettem. A kedvenc korszakom egyik ékköve állt előttem szinte gyári, új állapotban. Beültem, a világ kint maradt, és hagytam az autót mesélni. Sajnos megtudtuk, hogy őt nem vezethetjük, hiszen már eladták, de rögtön kicsattantunk az örömtől, mikor kiderült: a 320i kabrió, a 325i kabrió és a 730-as csak ránk vár. Az autókat, ahogy tavaly is, a Bavarian Classics munkatársai hozták el és készítették fel nekünk. Szakértelmük egészen hihetetlen, ha BMW-kről van szó.
Az ebéd valamiért gyorsan eltűnt a tányérokról, és természetesen becéloztuk a feketén tündöklő BMW 325i-t. Driftes gyerekként közel áll a szívemhez az E30, volt is lehetőségem néhányat vezetni, ám így, megőrzött állapotban, a legerősebb motorjával, ráadásul kabrió kivitelben még egyszer sem. Ez most sem változott, azonban a kisebb 2,0 literes 129 lóerős M20-assal felszerelt változat azért csak a kezeim közé került. A sok modern autó után tökéletesen érezhető volt a különbség - mit hívtak akkor és most autónak. Mondanom sem kell, teljesen más vezetni, a pedálokban, a váltóban, a kormányban érezni a motort, érezni mind a 6 hengert, ahogy dolgozik, és úgy dolgozik, ahogy mi akarjuk.

Rögtön megfogalmazódott, hogy a mai modellek nagyon elidegenülnek a sofőrtől. Túl tökéletesek és sterilek.

Bár már nem húzott úgy, mint újkorában, a váltó igen pontos és finoman kapcsolható volt, a fekete bőrülések pedig még mindig sportosan tartottak. Az autó 2013-ban került Magyarországra, a papírjai a megrendeléstől kezdve mind megvannak. A Bavarian Classics-os srácoktól megtudtuk, hogy ma valóban jó állapotú E30-as 10 ezer euró alatt nincs. Vagy ennyiért veszünk egy valóban jó állapotút, vagy olcsóbban vesszük és annyit költünk rá, hogy végül újra kijön ez az összeg. A fekete 1992-es, erősebb motoros kabrió E30 török kereskedőtől, "hülyegyerek rugókkal" került Magyarországra. Mostani állapota hála Istennek sokkal jobb, így nyugodtan lehetett űzni. A végére maradt a lényeg. A legidősebb, már oldtimer korú bajor, egy 1978-as BMW 730, ami bebizonyította, hogy a BMW kifinomultsága, átgondoltsága már abban az időben is megvolt. Az nagy 7-esben 141 000 km van, szervizkönyve végigpecsételt. 2013-ban vették, ezután most, a rendezvény miatt vették elő újra a raktárból. Kis átnézés után, tulajdonképpen fellelt állapotban, saját lábán jött el a Balatonig. Egyetlen baja annyi volt, hogy a karburátor a kettes fokozat nyitásakor megakadhat, ám ez semmit sem vett el az igazi német retró érzésből. Összehasonlítani nem lehet, de nem is érdemes a mostani, 37 évvel későbbi 7-essel. Én hátul, a "TSZ-elnöki" hátsó fotelben kaptam helyet, ám itt is érződött a félelmetes rugózása, amire csak rátett az ülések külön süppedése is. Imádtam az olyan apró részletet is, mint például az ajtónyitó kilincs belül. Nem véletlenül van az csuklótörő helyen, úgy helyezték el, hogy az átlós kezünkkel nyissuk ki, így kiszálláskor látjuk, ha hátulról érkezik valami.
Végül kontrasztként a BMW két modern sportautóját is vezethettem. Elsőként a BMW 440i kabrió okozott mosollyal teli perceket, ahogy végigdurrogott a városokon, aztán a jövő első szeleit érezhettem, mikor lecsuktam az i8 ajtaját. A üléspozíció, az összkerék elképesztő hajtása, a futómű tartása és ez a gyorsulás versenyautókat megbabonázó volt. Olyan élményt adott az i8 vezetése, amit csak versenyautókban éreztem korábban. A hegyi utakon hatványozottan kijött, hogy ez egy élményautó is tud lenni, és ha ez a jövő, akkor tetszik. Hajrá! Csak így tovább! Egy szó mint száz, a BMW tudja, hogy kell lenyűgözni a média képviselőit. Olyan élményeket adott, amiket soha nem felejtek.