Poszterautók téli tánca – The ICE St. Moritz

Ha lehunyjuk a szemünket és elképzeljük, hogy hogyan is nézne ki egy tökéletes örömautózásnak szentelt nap, bizonyára legtöbbünk egy kabrió volánja mögé képzeli magát napszemüvegben, ahogy falja a kanyarokat az égető napsütésben egy dél-olasz szerpentinen, és olykor félrepillant a fordulatszámmérő mögül az azúrkék tengerre. Sokunk szemében ez az az idilli állapot, amit valamilyen úton-módon egyszer azért át szeretnénk élni. Egészen eddig nekem is valahogy így élt a fejemben egy, az autózással tökéletesen átitatott nap. Ám képzeljétek, St. Moritzban rádöbbentem, hogy mindaz, amit eddig gondoltam, mit sem ér. Hiszen az előbb leírtak tökéletes ellenkezőjét volt szerencsém átélni, és bizony olyan csodálatos volt, hogy az ember legszívesebben örökre ottmaradt volna Sankt-Moritz tavának befagyott jegén. Egyszerűen földi halandó számára felfoghatatlan, hogy léteznek olyan - a szó legjobb értelmében vett - elvetemült hölgyek és urak, akik képesek a több millió dolláros szuperritka és legendás veteránautóikkal egy befagyott tavon driftelni és versenyezni, a méteres hóban. Szürreális látvány az egész! Ott állva egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy mindez megtörténik... Egyedül egy-egy jeges széllökés ébreszt rá, hogy bizony ez tényleg valóság, és a talpig fehér táj, ami elénk tárul, még nem a mennyország - habár érzésre nagyon közel áll ahhoz. Hogy még jobban rálássunk a rendezvény jelentőségére, ejtenék pár szót annak történelméről. Mint már említettem, ennek a mesebeli helynek Svájc 1800 méter magasan fekvő települése, St. Moritz ad otthont, ami az Alpok hegyvonulata által körülvett tó partján fekszik, és sokan csak Európa legdrágább téli üdülőhelyeként, síterepeként emlegetik. A síelésen túl azonban más sportág is megvetette St. Moritzban a lábát, mégpedig a lóverseny. Ugyanis köszönhetően a hely igen hűvöskés klímájának, a St. Moritz-tó minden évben több méter vastagságban befagy, ezáltal helyet ad a világ legrangosabb és legtradicionálisabb lóversenyének. Ennek továbbgondolásaként született meg a The ICE (St. Moritz) vagyis az International Concours of Elegance St. Moritz, ahol a lovak helyett Európa legkiválóbb veteránautó csodái kerülnek reflektorfénybe. Fontos megjegyezni, hogy a négy évvel ezelőtt először megrendezett esemény elsősorban egy veterán szépségverseny ma is, ahol különböző kategóriákban választ nyerteseket a világ szaktekintélyeiből összeálló zsűri. Kontinensünkön évente alig pár Concours of Elegance szépségversenyt rendeznek, de a St. Moritzban tartott mind közül kiemelkedik. Itt ugyanis a lóversenyes múlthoz hűen, kialakítanak a tavon egy több kilométeres versenypályát, ahol igazán egyedi körülmények között tehetik próbára magukat és gépcsodáikat a tulajdonosok. Az idei évben minden eddiginél több,- közel 60 -, a zsűri által előválogatott autó gyűlt egybe a jégen ezen a bizonyos szombaton a verőfényes napsütésben, hogy valami olyasmit mutassanak a világnak, amihez foghatót nehéz máshol átélni. Őszintén szólva, amikor átléptük a The ICE kapuját és a Paddock kellős közepén találtuk magunkat, nem is tudtuk, hogy melyik mérnöki remekműhöz rohanjunk, vagy álljunk inkább a versenypálya mellé, hogy testközelből nézzük, amint az első kategóriát - melyek a Gran Prix versenyautók voltak a negyvenes-ötvenes évekből - felvezeti a Maserati safty-car.

A rendezvény ellenállhatatlan hangulata azonnal beszippantott.

Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a tulajdonosoktól kezdve a szemlélőkig mindenki korhű ruhákban jelent meg, így valóban minden résztvevő a jelenkor összes problémáját hátrahagyva szakadt ki a világból. Ott álltunk a Paddock közepén, ahol épp melegítették be az alább látható 904-es Porschét, de a mellette álló '68-as, nem egész 700 kilós négyhengeres Abarth orgánuma bárkit túlkiabált. És fölé hajolva a kedves szemlélő mindent láthatott, hiszen a járó motort csupán egy plexilap választotta el a külvilágtól. Mindkét kocsi a "Vintage Road Racing" kategóriában indult, ezen kívül még négy másik osztályt neveztek, eredeti filmes autóktól kezdve a barchettákon át, a szerényen csak "nagyágyúknak" hívott alakulatig, a harmincas évektől kezdve napjainkig minden megtalálható volt - igaz, a mai autók sorában egyedüli gyártóként a Pagani szerepelt. A Paddockban hirtelen átvágtunk a túloldalra, ugyanis megakadt a szemünk valamin, ami még az itteni felhozatalból is kiemelkedett. Minden idők valaha készült legszebb és legdrágább autójaként szoktak a Ferrari 250 GTO-ra hivatkozni, ami most ott állt tőlünk centikre. 36 darab készült a vitathatatlanul legjobb orrmotoros Ferrariból a vállalat legendás aranykorában. A legutóbb pedig 70 millió dollárt, azaz nagyjából 21 milliárd forintot fizettek az egyik példányért, ami nyilvánosan cserélt gazdát. Még próbáltuk befogadni a látványt, miután már körbetapogattuk párszor a szemet gyönyörködtető íveket a kasztnin, ami abszolút nem volt agyonrestaurálva és rajta több helyen látszódtak a komoly igénybevétel nyomai, ezáltal még patinásabbá és elragadóbbá téve a fekete 250 GTO-t. Majd hirtelen ott termett a Ferrari tulajdonosa, végtelen közvetlenül ránk mosolygott és behuppant a fakormány mögé. Aztán életre keltette az elöl lakozó 12 hengert, ami elsőre nem is sikerült - valószínűleg nem -6 fokra optimalizálták a gépet, cserébe mikor bedörrent, na arra szerintem életem végéig emlékezni fogunk. Egyébként ez a végtelen közvetlenség az egész eseményen végigvonult, amire végképp nem számítottunk, hiszen valljuk be, ilyen szinten ez egy olyan miliőnek a "hobbija", ahova világviszonylatban is kevesen tartoznak. De pontosan ettől a közvetlenségtől vált annyira karakteressé és szerethetővé az egész élmény, hiszen szabadon mászkálhatott mindenki az egész versenypálya körül, az autók sehol nem voltak elkerítve, és olyan közel mehetett az ember a pályára az éppen melegítő gépekhez, amennyire csak akart. A tulajdonosok, mint éppen maga Horacio Pagani, pedig ugyanott sétálgattak a többiekkel, mintha ez legalábbis a világ legtermészetesebb dolga lenne. A poszterautók sztárjai, a Lamborghini Countachok ajtaja kötelezően fölnyitva maradt, ahogy a 300 SL Mercik is igen fotogén pozícióban: bent hagyott kulccsal várták azt a bizonyos jelentkezőt... Mégis a kedvenc sztorink a versenypálya mellett ért minket. Voltak ugyanis olyan tulajok, akik tényleg úgy mentek a szöges gumival felszerelt gépcsodákkal a havon, mintha nem lenne holnap. Nem vettek egy kanyart sem egyenesen, cserébe a célegyenesben olyan tempót mentek a tiltásig kiforgatott 40-50 éves veteránokkal, hogy a sokhengeres gépekből a hat-hétezres fordulatszám felett előtörő iszonyatos hangorkántól vibrált a levegő, az elhúzó gépekből kiömlő hőt pedig érezni lehetett. Mindenkit felülmúlt azonban a kis D46-os Cisitalia Grand Prix versenygép, körülbelül 60-65 éves sofőrje, aki minden kanyarba nyélgázzal érkezett, majd miközben a tapadás hiányával küzdve keresztbe csúszva bevette a kanyart, még fél kezével az őrjöngő közönségnek is kiintegetett. Az egyik körben azonban a kigyorsításnál túl hamar akart gázt adni, és a csupán 350 kilós versenyautó hirtelen megpörgött a havon, majd orral beleállt a korlátba. Egy emberként jajdult fel mindenki, de közben a Cisitalia mögött érkező 1958-as F1-es Ferrari alig tudta kikerülni a megpördült versenyautót, így kis híja volt, hogy összeütköznek. A közönség még megrökönyödve a fejét fogta, mikor urunk, - aki csak az imént kötött ki a korlátban -, egy másodpercig sem töprengve, azonnal rükvercbe kapcsolta az elölről összetört közel hetvenéves gépcsodát, irányba állt, majd hófelhőt szóró kerekekkel tovaszáguldott, és még legalább tíz percig, lankadatlan intenzitással driftelve és integetve körözött tovább... Lenyűgöző! És akkor a filmsztár autókról még nem is beszéltünk, pedig több mint érdemes, hiszen olyan gyöngyszemek gyűltek össze ebben a kategóriában, mint az eredeti Olasz meló című film kezdetén szereplő Lamborghini Miura, vagy éppen James Bond Aston Martin DB5-öse a létező összes működő kütyüvel felszerelve. Érdemes végigpörgetni a galériát, mert még számos, az autózás történetét meghatározó műalkotással lehet benne találkozni, amiknek olyan elképesztő sztorija van, hogy egyenként lehetne róluk oldalakat írni - meglehet egy második részben, még visszatérünk rájuk. Összességében a The ICE egy leírhatatlanul különleges rendezvénnyé nőtte ki magát, aminek a hangulatát semmilyen más hasonló esemény nem tudja visszaadni. Mind a felhozatal, mind a helyszín egy teljesen egyedülálló fesztivállá varázsolja, a résztvevő autócsodáknak, pedig valljuk be, hogy bizony eszméletlenül jól áll a havas táj.